Hogyha igazán szeretnél...

Hogyha igazán szeretnél,
Értem bármit megtennél,
Kedves szavakkal dícsérnél,
Nem a múltaddal,
S jövőddel törődnél,
Csak azon lennél hogy,
Minél többet velem legyél,
Akkor már biztos engem szeretnél.

Névtelen:.

  Ím itt állok hát előttetek,
nincsen már mit vesztenem,
belépek hát az ajtón,
hol nem vár már rám kegyelem..

S merre már a nap nem jut el,
a sötét alvilágba,
bujdosom, mint ki hiába gyónt,
az élet elbírálta..

Lehajtom fejemet,
bünömet megbántam,
ezer könnyet ejetettem,
s mind hiába vártam..

Szabadságom elvették,
más világba űztek,
testem fent még szabadon jár,
lelkem rabláncra van fűzve..

 Névtelen:.

Reszket a lenyugvó aranyló napsugár a tó vizén,
Közepén, a kis szigeten egy tündérszép szirén.
Haja csillogón lebben az enyhén hűvös szellővel,
Csalogat a bársonyos hangjával a gyönyörű szép énekével.
Az élet eme tó, s szépsége remeg a vizén,
TE magad vagy kedves, ama álomszép szirén.
Illatod érzem, hozza enyhe fuvallat messziről,
Tudnék mesélni féltőn szerető szívemről.
Lágy mély tekinteted, ezernyi gyöngy sem érhet vele fel,
Tűz, s megnyugvás, benne megannyi szív vész el.
Hófehér lelked, tisztán szerető szíved, ölelő karod,
Kellemes melegség, bódító érzés mind, mit ont jóságod.
Tartsd meg eme hófehér mivoltod, tisztán szépséged,
Ne rondítsa semmi, senki még makulátlan erényed.

Névtelen:.

Csak egy szót mondok "IMÁDLAK",
Annak fényébe hogy "KÍVÁNLAK".
Nem érdekel más csak hogy "NEVESS",
Annak reményében hogy engem "SZERESS".

Névtelen:

Láttam hatalmas szépséged.
Hjaj, olyan kicsike vagyok én!
Szeretnék nagy lenni, hozzád méltó,
Hogy legalább az ajtód elé ülhessek,
S küszöbödre tehessem szívem.
De jaj, olyan apró az én szívem!
Dobogása csendes óra kattogás,
Elvész a szíved dobbanásai mellett.
Láttam gyönyörű tiszta tekinteted,
Lám az enyém öreg, s már zavaros.
Fényét venném szép szemednek,
De nem vagyok hozzá méltó,
Hogy pillantásommal belenézzek.
Úgy táncolnék veled sokat,
Lennék a táncpartnered!
S lám, erre sem vagyok érdemes.
Úgy tudnék sírni szürkés szemeimmel!
Annyira zúg, morajlik a vérem,
Felemelném fejem, s vele tekintetem,
Kitárnám karom, s hangosan mondanám,
-Íme TE, s ÉN, kik örökre vagyunk egymásnak.
Ezt sem tehetem, porszem vagyok csupán,
Az oly hatalmas hegyhez képest.
Gejzír tör ki belsőmből, hatalmas áradattal,
És esztelen vagyok,
Nem tudom meglocsolni sivatagi napjaim

Névtelen:.

Az egykor oly kedves parkban

Öreg padok, ne haragudjatok,
Hogy ismét titeket koptatlak.
Egykor oly sokat ültem, csókoltam,
Édes álmokat szőttem rajtatok.
Bocsássatok meg szomorú fűzfák,
Akkor csak nevettem rajtatok,
Kacagtam csepegő könnyeiteken,
Pedig ti már akkor tudtátok, megsúgtátok,
Visszatérek még, s veletek hull majd könnyem.
Szólok hozzátok öreg jó ismerőseim,
Kik emlékeim mindvégig hűen őriztétek,
Szeretlek titeket, édes álmaim őrzői.
Szépek, s nyomasztóak mit visszaadtok nékem.
Emlékek nehéz szagát görgeti a szél,
Mégis, mintha melegség futna át gerincemen.
Hogy mennyire tudok szeretni, ti tudjátok jól!
De ugye halljátok még szívem dübörögve, hogy ég?
Azt is halljátok, hogy szívem, s lelkem mennyire sír?
A szellők nyelvén susogtátok örökzöldek,
-szerelmes szívek, epedő lelkek, semmit sem értenek,
de mindent éreznek, s szenvedőn, de boldogan égnek.
Akkoriban ezt sehogy sem értettem,
Mára már tudom mennyire igazat beszéltetek.
Olyan messze vágyom, hová nem jut el az álom,
De hozzátok, többször visszatérek jó barátok,
Mert emlékek nélkül élni nem lehet.

Névtelen:.

Halk sikolyok, fájó nyöszörgések,
Mikre gyakran felébredek,
Belőlem szólnak elgyötört érzések.
Pizsamám, rémült verejtékem átitatta,
Rossz álmom az, ami magát így mutatta,
Erejét, hogy megmutassa, lelkem nem sajnálhatta.
Felülök ágyamon, s cigarettára gyújtok,
Bántalmaznak ébren is, a szörnyű rémálmok,
Aludni nem merek, így többet is elszívok.
Idegeim, mint gitár húrjai, feszültek,
A fájdalomtól, már rég kikészültek,
Az őrület határára kerültek.
A múltbéli dolgok bántanak,
A jelenbeliek sanyargatnak,
A jövőbenik is nyomorgatnak.
Már a kínlódást nem sokáig bírom,
Bár nem adná ezt a korom,
De életem, most, így, itt hagyom.

Névtelen:.

Az árva szív szavának puha kelméje megperzselődik,
Azt fájdalmas, keserű füstként hordozza a szél messzire,
Mivel, nincs ki hallja, érezze a szerelmes dobbanását.
Torka erejével, hiába kiabálja túl a förgeteget,
S hiába hallgat némán, mélyebben a csendnél,
Sem így, sem úgy, nem kell már senkinek.
Egy elnyűtt, levetett, megunt kabát maradt csupán,
De még zord hidegben, ha felveszed, megvéd, s betakar.
A könnyek, szép lassan elfogynak, kiapad forrásuk,
S azt, remélem a várt, boldog percek jönnek.
Gyere, halld meg szívem szavát, érezd csendjét!
Jöjj, s kényeztess el engem minden remélt jóval,
Hogy ne hulljon többé, árva szívem miatt a könnyem,
Ne legyen egy félredobott szeméthalom.

Névtelen:.

Bárcsak mellettem lennél most,
Érezném ajkamon forró csókod.
Célom mindig az hogy nevess,
Igy kérem azt hogy öröké SZERESS.

 
Névtelen:.

Mosolyog az arcom,de mögé senki nem néz.
Játszom a közömböst, most látom csak milyen nehéz.
Ha valaki azt kérdezné tőlem:
Mondjam meg mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
s nem tudnék szólni hirtelen,
csak nagy sokára mondanám halkan.
-semmiség csak egy elmúlt szerelem.
Én nem voltam veled őszinte…
Mert egy „Szperó” nevű fiú a szívem rabul ejtette.
Onnantól elindultam a lejtőn lefelé,
Találkozgattuk,esténként mentem vele kifelé.
Gondolkoztam sokat, hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni,
De semmi okosság nem jutott eszembe…
Nem tudom, hogy jutottam idáig,hogy ezt csinálom veled
Ki az egész életet velem tervezed.
Ki mindent megtesz értem,
Én pedig aljas módon „Kommandózok” régen.
Nem jó ez a helyzet és rád is szükségem van
De két év után kihűlt az eddig tomboló láng,
Beleszerettem egy olyan fiúba ki nem járna velem,
De mikor vele vagyok mindent és mindenkit elfelejtek
A mennyekbe járok ha hozzám ér s ha csókol.
Nagyon jó ez az érzés csak kár,hogy soha nem lesz az enyém.
A szemedbe se bírok belenézni,hogy ezt teszem…
De nem szeretném,hogy szenvedj az igazság miatt…
Akár hányszor próbálom lezárni „szperót” magamba
Hogy nem találkozok vele többet nem sikerül…
Minden percben rá gondolok legszívesebben
Egész nap vele lennék…
Nem hittem hogy újból beleszerethetek
És,hogy újból összehoz a sors minket azon az éjjelen.
Kicsiny lelkem már olyan gyenge,
Szárnyait, erejét vesztette a sok küzdelembe
A beleunt gyötrelembe….
A két lezárt szemem tavában,
Tündér világot ringatok.
Mert szívedtől, szivemhez érve,
Sugárzó gyémánt híd ragyog..
A két karomban minden gyöngéd
ölelés érted ébredez.
S a lelkem csupa néma hála,
hogy még gondolsz rám, még szeretsz.
Minden mosoly érted derít fel,
És minden csók érted kíván.
Minden búcsú teérted könnyes
És minden álom vissza vár!
Minden lépés feléd vezet csak,
És minden válás néked ad.
Mindennap újra elveszítelek,
mert egyszer megtaláltalak.

Balogh Béla

Szeretnék

Szívemben szövődik halk ima,
Szeretnék napsugár lenni ma.
Átszállni messze a föld felett,
Napfénnyel fonni be kertedet.
Nyíló virágra rálehelni,
Illattal, színnel eggyé lenni.
Beolvadni a nagy világba,
Szerény árva szép kis virágba.
Kedvedet esdőn addig keresném,
Amíg letépnél egy csendes estén.
Fájó viráglelkem felújjongna,
Oda tennél az asztalodra.
S amit sorsom meg nem ád,
Boldog lennék egy éjen át.
Imába foglalnám a neved,
Vigyáznék álmaid felett.
S reggel, ha virágod öntözöd,
Meghalnék kis kezeid között.

Körösné Anna

Egyetlenemnek!

Tenéked írom most e versem, Egyetlenem!
Soraimat előtte rímekbe kell szednem.
Érzésem oly erős, mi hozzád fűz,
Szívem mint egy katlan, miben nem alszik ki a tűz.
Ha velem vagy, szívem duplán zakatol,
Gyorsabb a ritmusa s közben hozzád dalol.
Ha hozzám érsz, lelkem is bizsereg,
Szerelmes érzés tölti meg lelkemet.
Illatod szeretem, szinte vágyok rád,
Bújj hát közelebb s jól ölelj át.
Forróság önti el testem minden tagját,
Kérlek, csillapítsd szerelmem kínzó szomját.
Szeretlek Téged, mint még senkit soha így,
Ne szűnjön meg soha, szeress Te is ugyanígy!
Szerelmünk oly erős, mint egy lánchíd,
Mindent kibírunk együtt, összeköt a hit.
S bár az évek, ha lassan is, de múlnak felettünk,
Szívünk egyre gazdagabb, hisz egymást Szeretjük!
Szeretném, ha ezt éreznénk nyugdíjas korunkra is,
Nélküled árva lennék - s gondolom - Te is!

Horváth Marcsi

Szeretlek téged

Tiszta szívemmel,
Legszebb szerelmemmel.
Szeretlek téged
Szemed csillogó, fényed.

Mosolyod azt a szépet,
Kedves nevetésed.
Életvidám léted.
Minden kecses lépted.

Látványod s közelséged,
Bárcsak mindig nézhetnélek
Téged, téged, téged
Mert nem lehet soha elég belőled.